Noha a kurrens szakirodalom szerint a társadalom viszonylag kis százaléka érintett PTSD-ben, a téma, és ezen belül az arról való diskurzus, hogy a diagnózis felállítása milyen módszertani határokba ütközik, gyakran megjelenik. A következő írásban három tanulmányra támaszkodva mutatjuk be, hogy mit jelent a PTSD, milyen tünetei vannak, valamint hogy milyen jellegű traumák hatására alakulhat ki. Ezt követően a fókusz a veszélyeztetett csoportok felé irányul, bemutatva, hogy bár a diagnózis nem olyan gyakori, mégis elengedhetetlen, hogy figyeljünk az esetleges jelekre annak érdekében, hogy egy mentálisan egészségesebb társadalomban élhessünk.
PTSD alatt egy olyan, emberi szervezet által adott válaszreakciót értünk, amely az egyénekben szélsőségesen traumatikus események hatására alakul ki. A PTSD leggyakrabban bántalmazás, életveszélyes baleset, természeti katasztrófa vagy háborús helyzetben tapasztalt veszélyek, kiszolgáltatottság, sokk hatására jelenik meg. Ezekben a helyzetekben közös, hogy a traumát elszenvedő egyént félelem töltötte el, tehetetlennek érezte magát, a tőle független körülmények által kiszolgáltatott helyzetbe került. A trauma hatására kialakuló stressz az emberi szervezetben mély nyomot hagy, a PTSD-vel küzdő betegek az adott traumatikus eseményt újra és újra „átélik”, az akaratlanul betörő emlékképek (flash-back) visszarepítik őket a traumatikus helyzetbe. Mivel félnek a betörő emlékképektől, a betegek kerülnek minden olyan helyzetet, személyt, interakciót, amely esetleg az adott traumatikus eseményre emlékeztetheti őket, előhívják az emlékképet. Ennek hatására a PTSD-ben küzdők érzelmi élete egyre sivárabbá válik, gyakran szoronganak, sok esetben álmatlansággal, ingerlékenységgel küzdenek, a koncentrációs képességük fokozatosan romlik. A PTSD megállapítása csakis szakember segítségével történhet, ugyanis a szindróma átfedésben állhat szorongásos zavarokkal és depresszióval is.
Bár PTSD nem minden esetben alakul ki traumatikus eseményt követően, a szindrómáról és a tünetekről történő társadalmi diskurzus nagyon fontos. Egyrészt a felmérések segítik annak a monitorozását, hogy milyen gyakran és milyen típusú traumáknak vannak kitéve a társadalom tagjai, másrészt a különféle traumatípusok és a PTSD kialakulásának összefüggését is lehet vizsgálni. Harmadrészt a vizsgálatok a leginkább érzékeny társadalmi csoportokra is felhívják a figyelmet.
A WHO mentális egészségre fókuszáló felmérésében összesen 29 traumatípust különítettek el, melyeket 7 nagyobb kategóriába csoportosítottak. Így alakultak ki a háborúval, a fizikai erőszakkal kapcsolatos traumák, a családon belüli és szexuális bántalmazás miatti traumák, a balesetek, a más személyek által átélt traumák kategóriái, valamint a közeli ismerős, rokon váratlan halálát és az egyéb traumákat magukba foglaló csoportok.
A felmérésben több mint 50.000 ember vett részt, akik az életük során elszenvedett legrosszabb és egy véletlenszerűen kiválasztott traumáról adtak meg adatokat. A felmérés alapján kirajzolódott, hogy a leginkább traumatikus eseményként egy közel álló, szeretett személy hirtelen elveszítését jelölték meg, ezt követően pedig a komoly sérüléssel járó balesetben szemtanúként vagy elszenvedőként való jelenlétet emelték ki. A felmérés egyik első következtetése tehát, hogy a legtraumatikusabbnak ítélt események nem elszigetelt, keveseket érintő események, hanem olyanok, amelyeket bárki elszenvedhet.
A felmérés emellett megmutatta, hogy bizonyos szocio-demográfiai változók mentén az egyes traumatípusoknak erősebben kitett csoportokat találunk. Az elemzés alapján látható, hogy családon belüli erőszaknak a nők nagyobb arányban esnek áldozatul, mint a férfiak. Emellett kirajzolódott, hogy a bántalmazás áldozatai átlagosan 17 évesek, míg a közeli ismerős által elkövetett szexuális bántalmazást átlagosan a 18 évesek szenvedik el. Nagyon fiatal korcsoportot érintenek legerősebben a háború következtében kialakult traumák is, gyermekek, valamint fiatal felnőttek szenvednek el leggyakrabban háborúval kapcsolatos traumát.
Az eddig bemutatott adatok a leggyakoribb traumatípusokat és előfordulási gyakoriságukat írják le, azonban PTSD nem minden traumát követően alakul ki. Számos háttérváltozó befolyásolhatja a PTSD tényleges kialakulását, mint a traumának való kitettség gyakorisága és intenzitása, az egyéni stresszreakciók vagy az elérhető segítség.
Az egyéni eltérések és lehetőségek mellett a trauma típusa is összefüggésben áll a PTSD kialakulásának kockázatával. A felmérésből kirajzolódott, hogy a megerőszakolást, a partner által történő fizikai bántalmazást, az elrablást, valamint a szexuális bántalmazást követően alakul ki legnagyobb arányban PTSD.
Ezek az adatok, összevetve azzal, hogy az felsorolt traumák által leginkább veszélyeztett csoportok a 18 év alatti fiatalok, komoly aggodalomra adnak okot. Még jelentősebbé válnak ezek az eredmények, ha figyelembe vesszük, hogy a PTSD kórképének megszületésekor, 1980-ban úgy gondolták, hogy ez a szindróma csak felnőtteket érinthet. A fenti eredmények alapján azonban látszik, hogy a traumák típusának és a PTSD kialakulásának valószínűsége között életkortól függetlenül van összefüggés, sőt, bizonyos traumák esetében a fiatalabbak még inkább veszélyeztetettek.
Az 1980-as évek eredményei után a fókusz fokozatosan a környezetnek, családnak és eseményeknek leginkább kiszolgáltatott csoportok, a fiatalok és a gyermekek felé fordult. A kutatások a gyermekek stresszreakcióit vizsgálták, ugyanis a fiatalok esetében különösen nehéz a komplex érzelmek vizsgálata. A felmérések megmutatták, hogy traumatikus esemény hatására a gyermekek olyan stresszreakciókat mutatnak, mint az agresszió, rombolási hajlam, játék közben a traumatikus esemény újbóli eljátszása vagy lerajzolása. A 8-10 év körüli gyermekek már a felnőttekhez hasonló stresszreakciókat adnak, sokkal jobban látják már saját magukat az eseményben, valamint a szerepükre is tudnak reflektálni. Amennyiben a gyermekek hosszú távon ismétlődő stressznek vannak kitéve, amely jelenthet fizikai, szexuális bántalmazást, sérüléseket, a stressz olyan pszichológiai kórkép kialakulásához vezethet, mint a depresszió, illetve erősödhetnek az öngyilkossági gondolatok. Emellett az állandó vagy visszatérő stressz hatással van az idegrendszeri fejlődésre, valamint a neuroendokrin szabályzórendszer működésére is.
Gyermekek esetében PTSD leggyakrabban egy hozzátartozó elveszítése miatt, baleset vagy halál látványának hatására, illetve komoly sérülés elszenvedése után alakul ki. Emellett a háborús övezetben élő, szexuális zaklatást elszenvedő, valamint a családon belüli erőszakot szemtanúként vagy elszenvedőként megélő gyermekekben is megjelenik a PTSD mint a traumára adott reakció.
Ahhoz, hogy a gyermekek egészséges fejlődése sérüljön, valamint hogy stresszreakciót mutassanak, nem feltétlenül kell, hogy közvetlenül őket érje bántalmazás vagy személyesen legyenek trauma áldozatai. A gyerekek rendkívül érzékenyek a környezetük és a szüleik reakcióira, sok esetben ezeket modellezik, utánozzák, így tanulnak. A családot érintő traumák, amelyeket sok esetben elhallgatnak a gyerekek elől, nyomot hagynak a fejlődő szervezetben is, hiszen a stresszreakciókra való fokozott érzékenységük miatt ők is érzékelik a változást, a gyászt, a veszteséget, azonban okokat nem tudnak hozzá kötni.
A PTSD-ben szenvedő gyermekek esetében a feldolgozott tanulmány két olyan kezelési módot említ, amelyek hatékonyan csökkenthetik a tüneteket, lassíthatják a PTSD kialakulását. Az egyik ezek közül a korai közbelépés, amely jelentheti a traumáról való kommunikációt, az eseménnyel kapcsolatos kérdések megbeszélését, nézőpontok ütköztetését, valamint a családon belül őrzött titkok (például az örökbefogadás) felfedését is. A kommunikáció a családon túlmutatóan is megvalósulhat, akár terapeuta bevonásával is történhet. Emellett a cikk a kognitív viselkedésterápiát említi a PTSD-vel küzdő gyermekek számára hatékony módszerként, kiemelve azt, hogy a kifejezetten a gyermekekre vonatkozó viselkedésterápiai eszközök és módszertanok fejlesztése kapcsán még van teendő.
Emellett a trauma-fókuszú terápia is hatékony eszköznek tűnik, míg a felnőttek esetében az Eye Movement Desensitisation and Reprocessing (EDMR, szemmozgás deszenzitizálás és újrafeldolgozás) módszerét is alkalmazzák. Az EDMR folyamat során traumára emlékeztető ingereket, szagokat, képeket vagy hangokat mutatnak be a pácienseknek. Ezek az ingerek a traumát elszenvedő egyénben felelevenítik az adott eseményt, elindul egy emlékezési folyamat. A felidézéssel párhuzamosan más ingerek is megjelennek a páciens előtt, mint például kétoldali szemmozgást kiváltó ingerek. Az új ingerek új emlékeket, érzéseket aktiválnak, a terápia során így „újrahuzalozzák” az adott traumatikus emlékhez kapcsolódó gondolatokat, érzéseket, egészen addig, amíg az adott esemény felidézése már nem okoz nehézséget és nem korlátozza az egyént a mindennapi életben. A kezeléssel párhuzamosan terápia, valamint végső esetben gyógyszeres kezelés is alkalmazható.
Noha a PTSD nem a leggyakoribb pszichológiai kórképek egyike, a tanulmányok alapján látható, hogy ezt a szindrómát nem is lehet egy „elszigetelt fiókba” rakni. Számos traumatípus, az egyénileg eltérő válaszreakciók, a trauma intenzitása, gyakorisága és számos, akár ma még nem ismert tényező is befolyásolhatja a kialakulását. Bár a kezelése kapcsán sincs százszázalékos bizonyossággal működő recept, látható, hogy odafigyeléssel, kommunikációval enyhíthetők a tünetek.
R. C. Kessler et al. (2017). Trauma and PTSD in the WHO World Mental Health Survey. European Journal of Psychotraumatology. https://doi.org/10.1080/20008198.2017.1353383
Dyregrov, A. & Yule, W. (2006). A Review of PTSD in Children. Child and Adolescent Mental Health, 11(4): 176–184. doi: 10.1111/j.1475-3588.2005.00384.x
Yehuda, R. (2002). Post-Traumatic Stress Disorder. New England Journal of Medicine, 346(2): 108–114.